Repülj!

Az elmúlt egy hónapban az érzelmi skála minden pontját megtapasztaltam. Éreztem soha nem múló fáradtságot, éreztem erőt és mindent legyőző akaratot, de éreztem fásultságot, gyengeséget, letargiát, hogy én erre nem vagyok képes, és fel akartam adni.

De az élet már csak ilyen, azt hiszem, ez hozzátartozik a folyamatokhoz, mert minden nap új nap alapon az élet is mindennap megmérettet, és neked naponta kell bizonyítanod magadnak, valaki másnak, a társadalomnak, de igazából teljesen mindegy, hogy kinek, neked akkor is tovább kell menned. Jelenleg Magyarország legjobb és egyik legsikeresebb testépítője, Molnár Peti az edzőm. Ezt nem azért mondom, mert hozzá járok edzeni, hanem azért járok hozzá, mert ő a legjobb. Rengeteget tanultam tőle az elmúlt időszakban alázatról, kitartásról, valódi teljesítményről és az edzésekhez való hozzáállásról. A jobbtól soha nem szégyen tanulni, és én most büszkén ültem be hozzá az iskolapadba.

22 évesek lehettünk. 3 gyerekkori barátommal egy júniusi napon úgy döntöttünk, hogy fogjuk magunkat, és körbeautózzuk Olaszországot. Csak úgy, mindenfajta terv, elképzelés, tervezés és koncepció nélkül. Nem tudtuk, mit keresünk, nem tudtuk, hogy miért pont Olaszország, és mit is keresünk mi majd ott, de egyet tudtunk, hogy csinálunk valamit, valami hülyeséget, amire semmilyen racionális magyarázat nincsen. A szabadságunk keresésének egyik meghatározó pontja volt ez, és egyfajta hadüzenet volt részünkről, amivel a szabályok felrúgásának lehetősége jelent meg előttünk mint elsődleges motivációs erő.

Az elhatározásunkat tett követte, és 2 nap múlva már a kocsiban találtuk magunkat. Akkoriban még alig volt pénzünk, de ezt is leszartuk. Nem érdekelt, hogy hol fogunk aludni, mit fogunk kajálni, ha odaérünk, legyen az bárhol is, mit fogunk ott csinálni, de ezek mind nem számítottak, mert együtt voltunk. 4 srác, a szabadság érzetétől megrészegedve, kilépve a biztonság és a stabilitás zónájából, csak bele az ismeretlenbe.

Szinte csak benzinre meg némi kajára volt pénzünk, és olyan, hogy szállás, szóba sem jöhetett. Volt, hogy a kocsiban aludtunk, de arra is volt példa, hogy a tengerparton, vagy éppen le sem feküdtünk. Városról városra mentünk, nappal a tengerparton rohadtunk, vagy ha találtunk egy öblöt, hát oda mentünk, és a sziklák között töltöttük a napot. Emlékszem, egyszer egy apartmanban vendégeknek adtuk ki magunkat, hogy használni tudjuk a medencét, és közben a zuhanyzónál letusoljuk magunkat. Ezt baromi egyszerűen oldottuk meg, egyszerűen besétáltunk. Imádtam ezt az utat, és a mai napig nem felejtem el azt, amit ott és akkor átéltünk, ahol semmiféle szabály nem vonatkozott ránk.

Amikor hazajöttünk, a szüleink és az itthon maradt haverjaink arról kérdezgettek minket, hogy milyen volt az út, meséljünk már valamit. De valahogy sem én, sem a haverjaim nem tudtunk érdemlegesen nyilatkozni, mert van az úgy, hogy az élet legmeghatározóbb pillanatait egyszerűen nem lehet szavakba foglalni. Hogyan tudnánk akár csak minimálisan is átadni azt, amit csak az érthet meg, aki keresztülmegy rajta? Hogyan lehetne leírni az igazi szerelmet, vagy éppen megfogalmazni azokat a pillanatokat, amelyek alapjaiban határozzák meg az életről kialakult gondolatainkat, és onnantól kezdve már egy teljesen másik nézőpontból szemléljük a világot.

Valahogy így vagyok az Aesthetic-programmal is. Hogyan kéne megfogalmaznom az elmúlt egy hónapot úgy, hogy közben mindenki érezze azokat az érzelmi magaslatokat és kétségkívül mélybe taszító negatív pillanatok sokaságát, amiken én az elmúlt 30 napban keresztülmentem. Ahogy most az edzések, úgy az olasz utunk során csak az út volt előttünk. Ahogy most pihenő- és edzésnapok váltogatják egymást, úgy az utazásunk során az egyik város olyan volt, mint a másik, a tenger mindenhol ugyanúgy csillogott, a hullámok mindenhol ugyanúgy verték a partot, ahogyan évezredekkel ezelőtt is tették, és ahogyan minden bizonnyal a mai napig is ezt teszik. A nap ugyanúgy kel fel most is, de mégis valami változott.

Van egy mondás, hogy nem a cél számít, hanem az út. De időközben rájöttem, hogy ez hülyeség. Ugyanis nincsen cél, csak az út létezik. A célt soha senki nem érheti el, de fogalmazhatnék úgy is, hogy a célunkat kizárólag az élet határozhatja meg, amit úgy hívunk, halál.

Nincsen cél, mert ha szorult belénk csak egy nagyon kicsi is abból, amit életigenlésnek és fejlődésre való törekvésnek hívunk, akkor a célunkat elérve sohasem állhatunk meg. A cél mindvégig egy délibáb marad számunkra csupán, amit soha sem érhetsz el, így beteljesítve a sorsod, és utat nyitván az életed folyamatos fejlődésének.

Emlékszem, az első héten lehettünk. Lábedzésünk volt, és én éppen a combfeszítő gépen madárkodok. A combom ég, mint a picsa, minden egyes gyakorlatnál őrült fájdalmat érzek, de nem érdekelt, toltam tovább. Minden sorozat végére annyira szétcsesztem a lábam, hogy már szinte alig éreztem azt, de még volt hátra egy sorozat, mire Peti odalép, és megkérdezi tőlem…

– Miért nem csinálod rendesen?

– Peti, bazmeg, látod, hogy akarom, csinálom én.

– Azt látom, hogy akarod, de nem csinálod. Több van benned, lássam, hogy akarod.

Erre feljebb teszi a súlyt.

„Csináld.”

Elkezdtem. A fejemben még ott volt az érzés, hogy már a kisebb súlynál is gondjaim voltak, és a végére teljesen kész voltam, de nem érdekelt. Úgy voltam vele, ám legyen, csináljuk, max. nem bírom.

Betettem azt a zenét, amit a legnagyobb holtpontjaimon szoktam hallgatni, és elkezdtem.

Úgy kezdtem neki, hogy beletettem minden dühömet, minden csalódottságomat, és mindent, ami miatt elkezdtem ezt az egészet. Csak toltam, és nem érdekelt semmi. A lábaimat már nem éreztem, és minden egyes gyakorlatnál olyan fájdalmaim voltak, amit előtte még soha nem éreztem magamon. A külvilág teljesen kiesett számomra, a fájdalom egy ponton átalakult egy olyan erővé, amiről eddig nem volt tudomásom, és ez az érzés elöntötte az egész testemet. Mire befejeztem, egyszerűen újjászülettem. Megpróbáltam felállni, de a lábaim nem bírták, és én összeestem. Ez volt az a pont, amikor a fájdalom, a múlt történései, a lány emlékei a fejemben, az a rengeteg felém áramló emocionális töltet, ami az évek során a Tilt miatt felgyülemlett bennem, és egész egyszerűen megtörtem. Ott a terem közepén, a földön egyszerre volt végem és születtem újjá. Fantasztikus, félelmetes és egyben felemelő érzés volt ez számomra. Olyan érzelmek, olyan erő öntött el, amit előtte nem is gondoltam volna magamról. Életemben először kézzel foghatóan átléptem a saját fizikai határaimat, és egyben megértettem, mennyire nem edzettem előtte semmit. Szintet léptem.

Ekkor Peti odalépett hozzám, és csak ennyit mondott.

„Na most csináltad.”

Ezeket a megfogalmazhatatlan érzéseket és mérföldköveket adja nekem ez a program, és ezt adja mindenki számára a sport, ha komolyan veszi, és ha célokat akar vele elérni. Az élet maga a sport, és a sport maga az élet. A sport szembesít mindazzal, ami elől menekülünk, vagy éppen megtanít, hogy gondoljunk magunkról bármit is, tartsunk bárhol is az életben, mindig van hova fejlődnünk. A legtöbbször azt hisszük magunkról, hogy mi tényleg mindent megtettünk, hogy kihoztuk magunkból a legtöbbet, holott közben csak a felszínt kapargatjuk, de valódi energiákat nem mozgatunk meg, aztán meg csodálkozunk, hogy miért nem sikerült.

Az élet szétaláz mindnyájunkat, és ezt tudomásul kell vennünk. Rengeteg sebet kapunk az életben, és ha gyengének látnak minket, még jobban belénk rúgnak, mert ha odaállsz egy földön fekvő ember fölé, akkor te úgy érzed, több vagy nála. Ezért a selejtek megpróbálnak majd földre vinni, mert érezni akarják, hogy ők többek nálad, holott ők csak állnak, és az meg sem fordul a fejükben, hogy akár repülhetnének is.

A legtöbb ember ilyen. Nem bírják elviselni, ha valaki jobb, szebb, tehetségesebb, kitartóbb, ügyesebb, vagy többet ért el, mint mások, ezért könnyebb a másikat a szarba visszarángatni, vagy éppen oda láttatni másokat ahelyett, hogy ők is elérjék legalább azt a szintet, amit éppen fossá kritizálnak. Ez mindig is így lesz, ezen nem tud senki sem változtatni.

Mit lehet ilyenkor tenni? Belemehetsz cicaharcokba, és elkezdhetsz hadakozni velük, de ennek mi értelme van azonkívül, hogy valami olyanra pazarolsz energiákat, amellyel nem építed saját magad? Egyetlen dolgot tehetsz ilyenkor. Becsukod a szemed, tűröd a pofonokat, a rosszindulatot, és közben haladsz előre az utadon, megpróbálsz teljesíteni, és ami még ennél is fontosabb, megpróbálsz repülni. Minél feljebb és minél magasabbra. Nem nézel hátra, nem harcolsz senkivel, kizárólag magaddal, mert ha magadat legyőzöd, akkor ki állhat az utadba?

Az egész kurva élet egy hatalmas rejtély, tele kérdésekkel, amelyekre senki nem tudja a választ, amit legtöbbször csak azért nem értünk, mert a földön állva csak egy bizonyos távolságra látunk el. De ahhoz, hogy az életet megértsd, repülnöd kell, mert minél magasabbra törsz, te annál jobban meglátod, milyen az élet úgy igazán, így már ellátsz majd olyan távolságokba is, amit a földről szemlélve esélyed sem lenne észrevenni vagy megérteni. De ehhez szenvedned kell. Nem elég csak a földről felkelni, és talpon maradni, hanem repülni kell, és ez az a pont, amikor az élet megköveteli azt, amitől te felemelkedsz, és amit folyamatosan tartanod kell, hogy ne zuhanj vissza. Vannak kérdések, amelyekre csak fent kapod meg a választ, és végtére is mindannyian a válaszokat keressük.