A függetlenség napja

Azoknak, akiket még nem szedált le teljesen a mindennapok egyhangúsága, akik még mernek nagyokat álmodni, még tele vannak reménnyel, és az egzisztenciális rettegés még nem ölte ki belőlük teljesen az egyéniségüket, vagy éppen az alkotásra való olthatatlan vágyaikat. A hit generációja, a világot megváltoztatni képes erő birtokosai. Ez a generáció egy befolyásolható korosztály, éppen ezért az üzenet, amit közvetítenek feléjük, hatványozott jelentőséggel bír, mert néha a legjelentéktelenebb dolgok is képesek sorsfordító hatással lenni egy ember életére.

Mi legyen az üzenet? Tápláljam tovább az ismeretlenbe vetett hitüket? Vagy veregessem meg a vállukat, és hazudjam azt, hogy minden rendben lesz, csak akarnod kell, és bármit elérhetsz? Erősítsem meg bennük, hogy csak hinniük kell önmagukban, és ennyi elég is lesz, hogy elérjék a céljaikat? Vagy csak simán írjam le az igazat, megadván nekik a pofonok és a csalódások sokaságából az egyiket, amellyel útjuk során találkozni fognak, és amely pofonokat az élet fog kiosztani számukra? Aztán rájöttem, hogy nekem nem az igazságot kell leírnom, mivel az igazság egy hasznavehetetlen fikció csupán, és szubjektív mivolta miatt amúgy sem lehetséges megvalósítani azt.

Nem szeretnék senkit sem elkeseríteni, de a felnőttkor nem a szép új világ, nem létezik tökéletes boldogság, és lesz az úgy, hogy te tényleg mindent megteszel, de akkor sem lesz elég. Kurvára nem elég csak küzdeni, mert a valódi sikerek eléréséhez annál jóval több kell, mint remény, hit vagy mindent legyőző akarat. A remény a legrosszabb gonosz, mert csak elnyújtja a szenvedésed, a hit pedig semmi más, mint nem akarni tudomást venni arról, hogy mi az igazság.

 

A szüleitek persze majd elhitetik veletek, hogy szépek, tehetségesek és különlegesek vagytok. Valószínűleg valódi egyéniségnek gondolod most magad, és körbeveszed magad olyan tárgyakkal, amelyek kifejezik a személyiséged, holott nem veszed észre, hogy a te életed semmiben sem különbözik nemcsak az ismerőseidétől, de még a veled egykorúak százezreinek a mindennapjaitól sem. Oda jársz bulizni, úgy, abban a ruhában és ott úgy viselkedve, ahogyan a többiek teszik, és a tárgyak, amik körülvesznek téged, azok nem egyebek, mint egy McDonald’s-szintű franchise cég tömegtermékei. Ettől lennél különleges és egyedi?

De hadd kérdezzek már valamit. Mitől érnél el többet, mint azok, akik most körülötted állnak? Milyen plusz van benned, vagy különleges képesség, amitől úgy érzed, te most kiemelkedsz a tömegből, vagy ki fogsz a jövőben?

Minél tovább hiszed, hogy egyéniség vagy, miközben egy hatalmas halmaz észrevétlen részeként létezel, később annál inkább nem érzel majd késztetést, hogy valóban létrehozz valami egyedit, valami fantasztikusat, amire más nem képes, vagy egyszerűen csak nem tudja megtenni. Amíg ez nem tudatosul benned, addig a jelentéktelen jelenednél már csak a jövőd az, ami még ennél is szomorúbb képet fest majd rólad.

A sorsod nincs előre megírva, de amit semmiképpen sem kellene figyelmen kívül hagyni, hogy a felnőttkor semmivel sem jobb vagy különb, mint amit te most tizenéves fejjel annak gondolsz. A tényekről beszélek ebben a bejegyzésben, amit az élet kínálta lehetőségek megélése, a tapasztalat és az eltelt idő mondat velem, vagy ha úgy jobban tetszik, vezeti kezeimet a billentyűzet felett.

Soha nem leszel egyéniség, ha nem éred el a függetlenséged, mert függetlennek lenni a keveseknél is kevesebbeknek adatik meg. A függetlenség egy státusz, a függetlenség az erősek előjoga, és ennek elérése kell, hogy legyen életed valódi és egyetlen célja.

15–18 évesen minden és mindenki hatással akar lenni rád és a gondolataidra. Hogy mihez kezdj az életeddel, hogy mit kéne ahhoz tenni, hogy egy boldogabb életet éljetek. A fő manipulátorok és a gondolataitok legfőbb koordinátora a szüleitek lesznek, akik persze egyfelől jót akarnak nektek, bár elnézve a mostani családmodellek kétségkívül lesújtó mivoltát, még ebben sem vagyok annyira biztos. A szülők már megtapasztalták azt, ami majd rátok is vár, így ha javasolhatnék valamit, mindenképpen hallgassátok meg őket, mert nem egy hülye dolog meghallgatni egy olyan személyt, aki már járt ott, ahol ti még nem.

Egyvalamit azonban mindenképpen meg kell értenetek, és ez a gondolatiság az egész bejegyzést végigkíséri, és visszaköszön rátok, hogy a szó, ami felétek irányul, jöjjön az a hozzád legközelebb álló személytől, és az a valaki akarjon neked bármennyire jót is, az csak egy lehetőség, egy pluszinformáció a felétek irányuló impulzusok sokaságából, ami ér titeket a mindennapokban. Ne fogadjatok be semmilyen gondolatot fenntartások nélkül. Ne vessetek el semmit még akkor sem, ha az a legnagyobb hülyeségnek hangzik. Ne higgyetek, ne kövessétek és ne éljétek mások életét, vagy akarjátok megvalósítani mások vágyait, mert ha ezt teszitek, minden esetben hatalmas pofára esés lesz a vége, és ezt a pofára esést a mély kilátástalanság érzete fogja követni.

A szülők nem a legjobbat akarják nektek, hanem általatok akarják megvalósítani azt, amit ők nem tudtak vagy nem voltak képesek elérni. A saját életük hibáinak a radírjai vagytok, akik által azt hiszik, hogy kitörölhetik azokat a hibákat, amiket ők a múltban elkövettek. Bennetek látják saját magukat, és nem akarják viszontlátni azokat a hibákat, amiért nekik nem sikerült elérni azokat az álmokat, amit gondoltak magukról akkor, amikor annyi idősek voltak, mint most ti éppen. Ők is hibáztak, hoztak rengetegszer rossz döntéseket és az, hogy végül is ezek hibák és a rossz döntéseik sokasága miatt végtére is elbaszták az életüket, nos ezeket nem akarják, hogy ti is elkövessétek. A szüleitek élete nem a ti életetek, így ne hagyjátok, hogy befolyásoljon titeket, hogy a szülők mit csinálnak, mit végeztek, vagy hogy éppen mit akarnak kihozni belőletek, vagy kit akarnak látni akkor, amikor te majd megállsz előttük. Ne ismerjék azt az embert, aki te vagy. Válj olyanná, amilyen lenni szeretnél és mindig járd a saját kurva utadat, minden más esetben elbukod az életed és nem fogod tudni megélni azt.

Egy bizonyos kor után a szülők nem képezhetik az életed részét és bár ők mindig is megmaradnak neked és persze te is nekik, de az életed az a te döntésed kell hogy legyen, amibe senki másnak nincs és nem is lehet beleszólása. Neked kell döntened, de neked kell a döntéseid után a felelősséget is vállalnod. Kizárólag így lehet belőled ember, nem pedig egy mások által rángatott bábú, egy film szereplője, amit nem te rendezel. Amíg ezt nem tudatosítjátok magatokban, addig nem a saját életed éled és nem a saját álmaid megvalósításának útján haladsz, hanem a szüleid álmaién.

Ti, mostani 16-18 évesek hamarosan az élet egyik legfontosabb döntése előtt álltok. A gimnázium és a középiskola az utolsó olyan hely, ahol huzamosabb ideig megférnek egymás mellett a társadalmi rétegek széles skáláján mozgó emberek, kvalitásoktól teljesen függetlenül. Most még egy teremben vannak azok, akik vinni fogják valamire, akik észrevétlenül élve a tömeget adván csak a létszámot növelik, és bizony ott vannak köztetek a társadalom legalja selejtjei is, akik még az átlagot sem képesek elérni, és valószínűleg soha nem is fogják azt. Most még egy teremben ülnek a cégvezetők a pultosokkal, és egy asztalon osztoznak a sikeres vállalkozók azokkal, akiknek a száját az elkövetkezendő években a legtöbbször a „Nagyobb krumplival és üdítővel adhatom?” kérdés fogja elhagyni.

A középiskolai rendszerből kikerülvén azonban megkezdődik a felnőttkorral járó szelekció, és hamarosan megtapasztaljátok, hogy mit jelent a kasztrendszer, és mit értünk társadalmi, kulturális és egzisztenciális különbségeken.

18-19 évesen az ember élete legfontosabb döntése előtt áll, és ezt a döntést soha, semmilyen körülmények között nem hozhatja meg más, csakis és kizárólag te és csakis te. Neked kell eldöntened, merre mész tovább. Nem dönthetsz úgy, ahogy a szüleid jónak látják, nem befolyásolhat a döntésedben az, hogy a haverjaid hova mentek továbbtanulni, mert most ott állsz egy nagy téren, amiből utcák ezrei erednek, és ha te most rossz úton indulsz el, lehet, hogy az egész életedet cseszheted. Ezen a ponton egy rossz döntés beláthatatlan következményekkel jár, és ha most még nem is érzed ennek negatív hozadékát, de évek múltán megérzed azt, és onnan már vagy nem lesz visszaút, vagy már nem lesz elég erőd, hogy elölről kezdd.

A felnőttlét egy rideg, kegyetlen, igazságtalan világ, ahol mindig az erősebb kutya baszik. A nők nagy tragédiája, hogy azt hiszik, szépséggel mindet el lehet érni, és ez egy bizonyos ideig így is van, de az évek megállíthatatlanul robognak előre, és egy egész életet a mulandó szépségre alapozni pont akkora hiba lenne, mint az egzisztenciális előrejutásodat egy Provident-hitelre alapozni. Egy idő után mindenki megmérettetik, és a mérlegre a súlyokat 18 évesen kezded el pakolgatni.

Fiatalon az lehetsz és úgy élhetsz, ahogyan akarsz. Ami 19-20 évesen még lázadásnak elmegy, és jópofa dolog punkot játszva VBK-t inni és cigit lejmolni a fesztiválokon, ugyanezt pár év múlva már csak a csöves jelzővel fogják illetni, és a társadalom megvető leköpését az arcodon fogod majd érezni.

Az élet bizonyos szakaszaiba kizárólag a kor előrehaladtával juthatsz, és szintén csak az évek múlásával nyerhetsz betekintést egy olyan világba, ami mindig is előtted volt, de azt az éveid száma miatt nem láthattad meg, mert az idő még nem engedte azt láttatni neked. Az életben semmi sem az, aminek látszik, és minden csak egy állomás kell, hogy legyen, nem a végcél, és ezt nem árt, ha tudatosítod magadban.

19-21 évesen azt gondolod, hogy egy munkahely az, ami a boldogulásodhoz kell, még azt gondolod, hogy ha felvesznek gyakornoknak valami általad menőnek gondolt helyre, ha bekerülsz egy multinacionális cég falai közé, akkor az életed révbe ért, és te sikeres embernek gondolhatod magad.

Hát kurva nagy tévedésben vagy.

A korodból kifolyólag ez mindenképpen siker, és dicséretes eredménynek tűnik a Facebookon, de ha ez a bekerülés az életed végpontja, és nem az életed egy jelentéktelen állomása, akkor bizony gondold magad bárkinek is vagy bármilyen sikeresnek, akkor te semmi más nem vagy, csak a szürke egyik jelentéktelen és észrevétlen árnyalata.

A felnőttkor egy másik világ, a maga sajátos szabályrendszereivel, ami egy láthatatlan burokként vesz minket körbe. Ezt a burkot senki nem látja, az íratlan szabályok sehol sincsenek leírva, az osztálylétra lépcsőire senki sem tud fellépni, és mégis, ez a láthatatlan, kusza, olykor kaotikusnak tűnő káosz rendszerben működik. Ezt a rendszert meg kell értened, de ezt sehogy máshogy nem fogod tudni megtanulni, csak kurva nagy pofonok és csalódások mérhetetlen sokasága által.

Szeresd a pofonokat, amiket az élet ad neked, sőt keresd azokat, és örülj, ha ezek az ütések minél nagyobbak, mert ezek nélkül a fejlődésed nem valósulhat meg. Egy munkahely nem alternatíva, csak egy állomás, ahol rengeteget tanulhatsz, mert egy munkahely maga az élet letükröződése, ahol megtapasztalod, mit jelent az emberi gonoszság, kicsinyesség, a piti rosszindulat, a másik eltiprása, ahol megtanulod, hogyan verj át másokat, hogyan forgasd úgy a kereket, hogy végül tiéd legyen a fődíj, ahol neked kell nyerned, mert ha nem, akkor téged taposnak el. A felnőttkor első megmérettetése nem az, hogy elérsz-e valamit, hanem hogy képes vagy-e fennmaradni akkor, ha mindenki más nyomja le a fejed a víz alá. A húszas évek eleje a fennmaradásról és az ennek eléréséhez szükséges képességek megszerzéséről szól.

A kreativitás, a tehetség, a dolgok tisztánlátása, a tenni akarásra és a teremtésre való vágy, azaz minden olyan tulajdonság, amivel önállóan is elérhetsz bármit az életben, nem szívesen látott vendégek a corporate világban, és nem is fogják hagyni, hogy ezeket kihozd magadból. Persze minden cégnek az lenne az érdeke, hogy tanult, tehetséges, kreatív emberek sokasága dolgozzon nekik lehetőleg minél nagyobb számban, de az emberi tényezőt, mint mindig, itt sem szabad elfelejteni. Mindig lesznek az állásukért reszkető és pozíciójuk megtartásáért szó szerint bármit megtenni képes emberek, akik ha úgy látják, jön egy náluk rátermettebb ember, akkor a saját védelmük érdekében minden erejükkel azon lesznek, hogy ellehetetlenítsenek, vagy ha ez nem elég, akkor eltávolítsanak onnan.

Az alkalmazotti lét semmi másra nem való, csak a vegetálás folyamatos fenntartására. Lakbér, kaja, pia, évente 1 utazás. A klasszikus létforma, de valójában csak ennyi lenne az élet? Az alkalmazotti életforma behatárolt volta miatt alkalmatlan rá, hogy kihozd magadból azt, ami valójában benned van. Egyrészről nem fogják engedni, másrészről pedig a pozíciókkal járó plafon nem teszi ezt lehetővé.

21-23 évesen, ha még mindig a felszínen vagy, és nem a H&M-ben vagy pénztáros, akkor elkezdesz ráérezni majd az élet ízére, és értelmet kapnak addig értelmetlennek tűnő összefüggések. Mint említettem, a cél a függetlenné válásod, és hogy a magad ura legyél, hogy ne mások döntsenek helyetted vagy döntsenek feletted.

Minden egyes rohadt nap tanuld az életet, és adj hálát a sorsnak, ha nálad okosabb, műveltebb, tapasztaltabb, többet látott emberrel találkozhatsz. Zabáld az információt, amit ezektől az emberektől vagy az élet adta szituációktól kapsz, amikor is meg kell mérettetned magad, és leküzdeni a legnehezebb akadályokat is. Az egyetemi évek nem a tanult tantárgyaktól fantasztikusak, hanem azoktól a tanároktól, akikkel az évek során beszélgetésbe elegyedsz. Szívj magadba mindent, amivel fejlődik az életed, építsd be azt a saját munkásságodba, és ha találkozol valami nagyszerűvel, akkor alakítsd át a saját képedre. Nem kell új dolgokat feltalálni, elég, ha a meglévőt fejleszted tovább, de ehhez neked is rendelkezned kell azzal a plusszal, amitől az tovább fejlődik.

Az alkalmazotti és beosztottévek csak egy állomás, és így is kell tekinteni rájuk. Csak egy állomás, ami a célodhoz vezető utad egy kikerülhetetlen része. Ha jó vagy valamiben, az utat tör magának, de ehhez azt kell csinálnod, amit szeretsz, és pontosan ezen a ponton köszön vissza, hogy a középiskola után arra indultál-e el, amit a szíved diktált, vagy arra, amerre mások vittek téged. Soha nem fogsz kiemelkedőt produkálni, ha egy olyan életet élsz, amit nem érzel magadénak, vagy ha azt csinálod, amit mások rád kényszerítettek.

A dolog azonban nem ilyen egyszerű, és a történet itt még nem érhet véget, mert lenne itt még valami, aminek a megléte nélkül sosem fogsz tudni érvényesülni. Sajnos ez nem tanulható, nem megvehető és végképp nem megszerezhető tudás.

Ez egy képesség, ami vagy megvan benned, vagy nincs, és ez a társadalom valódi szelekciója, azaz az öröklött képességek, az indíttatás felsőbbrendűsége és az a bizonyos attitűd, amitől egy személy egyénisége végül összeáll.

Ez pedig a teremtésre hivatottság érzete, valaminek a megalkotására vágyó törekvés, egy világ megtervezése a fejedben, annak megvalósítása az életben, és a megvalósításához szükséges kvalitások megléte. Ez vagy megvan benned, vagy nincs. Ezek tulajdonságok meglétéről előbb-utóbb értesülni fogsz, mert a társadalom, az élet, vagy a faszom se tudja, mi, de szembesíteni fog vele, és amikor ez megtörténik, az lesz a fájó felismerések, vagy éppen a függetlenséged felé vezető utad legelső napja.