Évekkel ezelőtt amikor még kardiós edzéseket tartottam volt egy szabály, egy amolyan krédum, amit minden egyes embernek elmondtam, és ez egyfajta íránymutatásul is szolgált, amely íránymutatás így szólt.

Óriási különbség van a nem bírod de továbbmész és a hülyeség között.

Az, hogy neked valami nem esik jól, és kényelmesebb lenne feladni, de te nem állsz meg és folytatod tovább, a legalapvetőbb elvárás, mert kizárólag így lehet fejlődni. Ez eddig világos. A hülyeség ott kezdődik, amikor akkor is továbbmész, ha a tested egyértelműen jelzi, hogy nincs tovább, meg kell állnod, de te akkor is továbbmész amikor már nem kéne. 

Tudni kell hol van a határ, és azon a bizonyos határvonalon meg kell állni. 

Erre a határvonalra én a tizenötödik napon jutottam el. Ez volt a kritikus, ez volt a vízválasztó nap számomra. Ez volt az a nap, amikor nagyon komolyan elgondolkoztam azon, hogy feladom ezt az egészet mert úgy éreztem túlvállaltam magam. 

Dobálóztam eddig olyan szavakkal, hogy nehéz, meg nem bírom, hogy fáradt vagyok és társai de ez a nap más volt, és én megmondom őszintén nem is emlészem mikor voltam utoljára ekkora krízisben. Volt pár kritikus időszak az életemben, főleg mióta a LifeTILT-et csinálom. Volt jó pár nehézség, égtem ki többször is, zuhantam nemegyszer mélységes depresszióba, akartak jópáran tönkretenni, de mindig tudtam hogyan álljak fel, honnan merítsek erőt a folytatáshoz. Rengeteg csatát elvesztettem, de a fontos háborúkat mindig én nyertem, de ez most más volt. 

Jött egy kis fickó és 2 hét alatt elérte azt, ami másoknak évek alatt sem sikerült. Teljesen padlóra küldött

és esélyt sem adott arra, hogy összeszedjem magam.

A gyereknevelésben az a legrosszabb, hogy nincsen vége, nincsen szünnap, nincs egy este hogy kipihend magad, nincs esélyed a megújulásra. A munka is nehéz, de ott legalább tudod hogy délután, rosszabb esetben este leteszed a lantot, aztán otthon majd ellazulsz, kikapcsolsz, kiengeded a gőzt és holnap majd minden jobb lesz. De itt semmit nem teszel le, max a gyereket aludni naponta ötször.

De a gyereknevelés csak az egyik probléma, mert ha már a véget nem érő dolgokról beszélünk akkor említsük meg a háztartást is, ami szintén egy olyan feladat, amit minden nap megcsinálsz, aztán minden másnap újra meg kell csinálnod. Elmosogatsz és 25 perc múlva újra mindenhol mosatlan tányérokat és poharakat találsz. Elpakolsz, és elpakolsz újra, és újra, meg újra, és újra. De a legdurvábbak a szennyesek, mert eddig én azt hittem négyen lakunk ebben a házban, de a szennyeseket elnézve szerintem lakik itt még vagy 30 ember, mert mással nem igazán tudom magyarázni a dolgokat. 

Direkt lefotóztam. Ezt a szennyeskosarat 2 napja ürítettem ki. Vittem be a fürdőbe a tiszta törölközőket, erre ez a kép fogad és most ne legyek ideges?

Így jobban belegondolva ez a legrosszabb az egészben, hogy

egész nap csinálsz valamit, amit másnap újra megcsinálhatsz, és miközben csinálod tudod, hogy teljesen feleslegesen csinálod azt amit csinálsz.

Az egyik oldalról kapod az állandó stresszt és a pihenésképtelenséget, mindezt átlagosan 9-12 órányi gyereksírással a füledben lekísérve, a másik oldalon pedig olyan érzésed van, mintha a Duna alján kéne felmosnod mindennap. Ez a kettő olyan iszonyatosan leszívja az embert és olyan rohadtul frusztráló, hogy én megmondom őszintén azon csodálkozom, hogy a nők dühükben és elkeseredésükben még nem gyújtották fel a várost. Nem csak ezt, az összeset. 

Elkeseredettséget, fáradtságot, mélységes apátiét éreztem, de nyugodtan ideképzelhetitek az összes negatív jelzőt is. Reni látta rajtam hogy nagy baj van, ezt onnan tudom, hogy nem szólt hozzám. Nem szólt hozzám, én inkább nem néztem rá mert az arcomon volt minden, amit nem akartam, hogy lásson. Ennek ellenére láttam magamon az aggódó tekintetét mert ő pontosan látta, hogy milyen állapotban vagyok. 

Nem tudom ki járt mostanában a koszovói közkórházban. Na, annál szarabbul néztem ki.

Aznap délután Renit meglátogatta az egyik barátnője, aminek én megmondom őszintén nagyon örültem, hiszen így el tudtam menni fodrászhoz. Reni ugyanis hiába van itthon, a gyerekkel nem tud kettesben egyedül maradni. Nem tudja felemelni, ergo nem tudja kivenni az ágyból sem. Nem tud lehajolni, na nem csak a gyerekért de semmiért sem, és nagyon mellete sem tud lenni, mert a gyerek vagy mászik rá mint az állat, ami ugye nem tesz jót így a friss műtét után, de vigyázni sem tud rá, mert önkéntelenül utána kap a bal kezével, amit meg egyáltalán nem tud még használni.   

Egyszóval a mindennapi életünket úgy kell kezelnem, mintha a gyerekkel kettesben lennék itthon. Ha elakarok menni, át kell hívnom valakit.

Otthagytam a gyereket a lányokkal, és elmentem a fodrászhoz. Nagy szükségem volt erre a kimozdulásra, a fodrászhoz olyan lassan mentem amennyire csak tudtam, ugyanis minél később érek haza, annál többet vagyok nyugodt körülmények között. Beültem a fodrászhoz és ha elhiszitek ha nem, elaludtam a székben. A srác hangjára keltem fel aki azt kérdezte, hogy jó lesz így oldalt? Itt már éreztem, hogy baj van, de a második esetnél éreztem csak igazán, hogy problémáim vannak. Megyek a kocsival, látom, hogy a lámpa pirosra vált, de én megyek tovább. Nem fogta be az agyam ezt a változást. Az utolsó pillanatban satuztam bele a pirosba amikor kapcsoltam, hogy itt most nekem meg kellene állnom. Egészen elképesztő ezeket így átélni, és mindehhez csak annyi kellett, hogy otthon maradjak a gyerekkel 14 napig. 

Hazamentem és mondtam Reninek, hogy ne haragudjon, de ma este neki kell felkelnie a gyerekhez. Adjon neki tejet, kikészítettem ott van a konyhaasztalon. Aznap este 15 órát aludtam. 

Mielőtt elaludtam három dolgot tudtam, és egynek örültem.

Tudtam, hogy nem fogom feladni.

Tudtam, hogy teljesen át kell szerveznem mindent.

Tudtam, hogy segítséget kell kérnem.

Örültem, hogy Ádi sokkal jobban van.

Ahogyan arra számítani lehetett, Ádi lebetegedett. 

Hihetetlen ez egyébként, hogy a gyerekek mennyire megérzik ezeket az érzelmi változásokat, mondjuk lehet az sem volt egy nagy ötlet, hogy a gyereket bevittem a kórházba az anyjához, valószínűleg ott kapott el valamit, de mit kellett volna tennem? Ne lássa az anyja a születésnapján a gyereket? Felejtő.

A lényeg, hogy Ádi beteg lett. Onnan tudtam hogy baj van, hogy a fiam aki addig tazmán ördögként élte a mindennapjait, most csak ült, és nézett ki a fejéből. Nem pakolta ki a zoknis fiókom, nem akarta szétszedni a radiátort, nem akarta összetörni a konyhakövet bármivel, nem volt kedve semmihez sem. 

Furcsa módon ami addig az agyamra ment és bármit megadtam volna, hogy ne pakoljon ki és ne szedjen szét mindent, látva a fiamat most azt kivántam bárcsak kipakolna mindent.

Közben hazahoztam Renit a kórházból és miközben jöttünk hazafele arra gondoltam, hogy oké, hogy ez az Itthon a gyerekkel dolog eddig sem volt könnyű, de most mi az Istent fogok csinálni egy beteg gyerekkel és a feleségemmel, aki konkrétan alig tud mozogni, nem emelhet, pihennie kell, és ha akarna, a gyerekről akkor sem tudna gondoskodni. 

Olyan érzésem van, mintha az élet most azt mondaná, hogy na fiam nagy volt az arcod, meg könnyű otthon az anyák élete? Akkor tessék lehet megmutatni és bizonyítani.

A gyereknek már előző nap is hasmenése volt, de ezen a napon megérkezett a láz is 38,9 formájában. Ádi egész nap kedvetlen, nem mászik, nem játszik, nem eszik, beteszem az ágyamba mert az a kedvenc játékunk, hogy betúrja magát a paplanok közé és elbújik, én meg megkeresem, de semmi. Csak fekszik és nem csinál semmit.

Rohadt egy érzés ez ha beteg a gyereked. Ádit eddig elkerülték a betegségek, ha volt is valami 1 napon belül meggyógyult mindenből, de kedvetlen akkor sem volt. Akkor még azt hittem, hogy másnapra majd jobban lesz, de nem lett mert jött az éjszaka, és sokkal rosszabb lett. 

Ádi este 7-kor lefeküdt aludni, onnatól kezdve két óránként felkelt és minden egyes alkalommal, amikor felmentem hozzá nem csak simán tisztába kellett tennem, hanem konkrétan meg kellett mosdatnom a gyereket mert olyan hasmenése volt, hogy a tarkójáig olyan lett, a pizsamájáról meg a lepedőjéről nem is beszélve. Gyereket be a mosdóba a csap alá, tiszta ruha, áthúzom az ágyneműjét, sétálgatok vele hogy megnyugodjon, be az ágyba Ez volt a procedúra. Az utolsó ilyen után gondoltam adok neki egy kis tejet hátha iszik belőle. 

Ivott.

A gyerek az ágyban fekve elkezdi inni a tejet, majd egy perc múlva fogja, és arcon hányja magát, és úgy kb mindent 1 méteres körzetében. A szokásos tisztító procedúrát követően fogtam a gyerek matracát, letettem a földre és odafeküdtem mellé, mert ekkora a gyerek már teljesen kész volt.

Ezen az éjszakán a gyerek csak úgy tudott elaludni, ha ott fekszem mellette és valamije hozzámér. A gyerek aludhatott bármennyire mélyen, ha én elmozdultam mellőle, a gyerek abban a pillanatban felkelt és elkezdett sírni. Baromi kényelmetlen volt félig a földön, félig a kis matrcán feküdni de úgy, hogy közben folyamatosan kontaktom legyen a gyerekkel. Fáradt is voltam baromira, aki követi a bejegyzéseket tudhatja hogy mennyire kivagyok már merülve, de valahogy mégsem éreztem ezt megterhelőnek. Sőt én azt gondolom

soha ennyire közel nem voltam még a fiamhoz.

Aztán reggel lett. Gondoltam megitatom, mert hasmenése van, hányt az éjjel, innia kell. De nem akart inni.

És akkor valahol reggel negyed 7 tájékán a gyereket felöltöztettem, és bevittem a Szent János kórház gyermek osztályára, mert féltem attól, hogy kiszárad. 

A gyereket megvizsgálták és megállapították, hogy benyelt valami vírust, úgyhogy bent tartják és infuzióra teszik. Mondom az nem fog menni, mert a gyerek bármennyire is kedvetlen, ha kilóg belőle egy műanyag cső azt egészen biztosan ki fogja tépni magából. Hát akkor lekötözik nincs más választás.

NA AZT BIZTOS HOGY NEM.  kell lennie valami más megoldásnak, mire azt mondta a dokornő, hogy el kell kezdenie inni a gyereknek. Most ezt ha elhiszitek ha nem, elkezdtem beszélni Ádinak, hogy kisfiam muszáj elkezdened inni, legyél jó fiú, tedd meg apáért, ilyeneket toltam a gyereknek és Ádi elkezdett inni. Először csak pár kortyot, aztán egy decit. 

A doktornő mondta hogy oké hogy elkezdett inni, de akkor is be kell feküdnie a gyereknek, de ne aggódjak mert a szülők is itt maradhatnak a gyerekkel. Hoztak ádinak rácsos ágyat, befeküdt én meg elaltattam. 

Miközben Ádi aludt, hívtam anyámat hogy jöjjön már be a kórházba egy kicsit Ádihoz amíg hazamegyek és összeteszem a cuccaimat, hogy itt tudjak aludni a gyerekkel. Anyám a telefon túlsó végén jól hallhatóan kihordott egy infarktust, de 20 percen belül ott volt. 

Tudom ebben a sztoriban én most abszolút nem számítok, de ekkora már tényleg eléggé meg voltam zuhanva. Meg voltam zuhanva fizikálisan, mentálisan, mindenhogyan mert tényleg egész éjszaka fent voltam és úgy nézett ki a dolog még egy eestét fent leszek, de ezt már a Szent Jánosban. Mondtam anyámnak maradjon itt hazamegyek alszok egy 2 órát és jövök. 

A doktornő azt mondta, ha Ádi megiszik 1000-1200 ml folyadékot, akkor hazamehet még ma, úgyhogy kaptunk egy papírt amin írnunk kellett, mennyit iszik. 

Persze délután Reni is bejött, bár nem volt jól, de a gyerekhez szerintem akkor is bement volna, ha lélegeztetőgépen van. 

Mivel a gyerek eleget ivott, evett is, nem kellett infuzóra tenni, nem hányt, láza sem volt, és a hasmenése is csillapodott, ezért este végül is hazahoztuk. 

Nem tudom, hogy ez az egész anyaság dolog tényleg ennyire nehéz-e, vagy mi most csak szélsőségesen kapjuk az ívet, de most kezd nagyon sok lenni ez az egész nekem. Úgy érzem nagyon a végét járom, a tartalékaimat kezdem teljesen felélni mert itt már nem egészen arról van szó, hogy otthon vagyok a gyerekkel, délutánonként leviszem sétálni és rendben tartom a lakást. 

Itt van a gyerek, aki igényel annyi törődést és gondoskodást amennyit egy gyerek igényel + most ráadásul beteg is. Itt van a feleségem, akinek szintén támaszra lenne szüksége, de megmondom őszintén annyira ki vagyok merülve, hogy rá egyszerűen nem marad már energiám. Amióta Reni itthon van beszélgettünk ugyan 20 percet és elég mély témákat érintettünk, de ezen kívül nem nagyon beszélünk. Amikor elmegyek mellette megölelem, adok neki egy puszit, de ennél többet jelenleg nem tudok neki adni amit szintén egyfajta kudarcnak élek meg. 

Reni okos nő. Mindig tudja mit kell mondania vagy tennie ahhoz, amivel hozzátesz a családunkhoz.

Most például ez az üzenete, amit nekem küldött. Van, hogy néha csak ennyi kell.